1. Fejezet

- Öld már meg, az Isten áldjon meg! - suttogja idegesen JooHeon az idősebb fülébe. A fiatalabb keze ökölbe szorul. Biztos benne, hogy ő már megtette volna, és már régen szabadok lennének. Idegesíti, hogy pont a vezetőjük miatt kell ilyen sokáig itt maradniuk.

- JooHeon! Fejezd be! - kiáltja az egyik őr, aki felügyelni szokta a haladók kiképzését.

HyungWon csapata lassan beiktatás alá kerül, ő azonban még mindig képtelen hezitálás nélkül véghezvinni a feladatát. Ha méreggel kell gyilkolnia, azzal nincs semmiféle baja, azonban ha szemtől-szemben, fegyverrel kell véghez vinnie egy ember életének kioltását, az már közel sem megy olyan könnyen.

“Meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni!” - hajtogatja magának, mintha ezzel segíthetne a helyzeten. Keze egyszerre izzad és remeg. Akadozva veszi a levegőt, és ahogy idegesen kifújja, tüdeje szinte sípol. Egy pillanatra lehunyja a szemét és próbál arra összpontosítani, hogy ez nem csak az ő érdeke. Ha ezt most megteszi, talán egy emberrel kevesebb lesz a világon, de sokkal több életet menthet majd meg. A nagyobb jóra kell gondolnia.

Mikor kinyitja a szemét, már elszántság tükröződik az arcáról. Elhatározta, hogy megteszi.

Keze lassan siklik a ravaszra. Még mindig remeg, de már arra figyel, hogy képes legyen megtenni azt, amit az oktatói látni akarnak tőle.

Még egy remegő levegővétel, és ujját maga felé mozdítva, fegyvere elsül. A lány, aki előtte térdelt, pár másodpercig még riadtan mered a fiúra. HyungWon nem bírja nézni, ezért inkább elfordul. Ha nem lenne elég erős, még sírni is elkezdene. A lány felsőjét beborítja vörös vére, ahogy az lassan szivárogni kezd a sebéből.

- Oppa! - leheli utolsó szavaival. Tudja a lány is, hogy a fiúnak nincs más választása. Ha ezt nem teszi meg, nem csak ő, de másik négy ember is meghalt volna. - Szeretlek!

“Én is téged, Húgom!”

HyungWon szíve megremeg, ahogy hallja a húga holttestét a földre rogyni. Hallja, ahogy az utolsó levegő is kipréselődik a tüdejéből, és ahogy biztos pozícióra talál a nedves fűben. Sírni akar, de nem teheti. Nincs más választása, mint minden erejét arra irányítani, hogy rezzenéstelen, érzelemmentes arccal forduljon húga élettelen teste felé. Az oktató a fiú mellé lép és büszkén veregeti meg vállát. HyungWon undorodik a férfitól. Nem érti, hogyan lehet arra büszke, hogy valaki embert öl?!

- Most már készen álltok! - a férfi arcára még mosoly is kúszik, amit HyungWon legszívesebben egy jól  irányzott jobb horoggal letörölne onnan. - Készüljetek össze, holnap indultok!

A két fiú - JooHeon és HyungWon - végignézik, ahogy a férfi távozik, az őrökkel együtt. Amint a fedetlen, zárt kert kapuja hangos robajjal bezárul, az idősebb a földre rogyik. Könnyei nem folynak, lába viszont feladja a szolgálatot.

- Köszönöm! - suttogja HyungWon, amit a fiatalabb nem tud hova tenni.

- Mégis mit? - lép mellé, majd ő is leül a fűbe.

- Hogy rávettél… - HyungWon, aki egy pár perccel ezelőttig, egy szeretett báty volt, végigsimított a lány karján.

- De hiszen-

- Ha nem teszem meg, sokkal többen halnak meg! Nem számít, hogy a húgom! Ő is tudta ezt! - zárja le ennyivel a témát a csapatuk vezetője. JooHeon nem tud mit mondani. Kétség sem fér hozzá, hogy tudta, mi forog kockán, de nem gondolta volna, hogy ilyet vált majd ki a vezetőjéből. - Ideje menni! - kezét elkapja a lánytól, és minden érzését mélyen elzárva magában elindul a kapu felé, hogy a felsőbb utasításnak engedelmeskedve, felkészüljön a holnapi indulásra.

Vezetőként saját szobát kapott. Így egyedül lehet, egészen másnapig, amiért most nagyon is hálás. Léptei az ágyához vezetik, mert bár erősnek mutatta magát, a szíve még apróbb darabokra tört, a lába még mindig remeg, és leszívesebben hangosan zokogna. Mégis csak annyit tesz, hogy leül az ágy szélére, arcát a kezébe temeti és mélyeket lélegzik. Hasa ideges görcsbe rándul, ahogy megpróbálja visszafogni a kitörni készülő érzéseit. Egyik kezével a pólójába markol, és az ágyon elnyúlva húzza fel lábait, ezzel magzatpózba kerülve.

Ahogy gyomrát, úgy a szívét is valami furcsa görcs keríti hatalmába. A hirtelen jött fájdalom miatt, szaporán kezdi venni a levegőt, megpróbálva ezzel csökkenteni azt.

Az idő elrepül felette. Hosszú órákig nem hagy alább a fájdalma, de mindhiába, könny akkor sem buggyan ki szeméből. Talán percek, bár inkább órák telnek el, mire fel bír ülni. Nagyon nehezen veszi rá testét, hogy mozogjon, de tudja, hogy muszáj. Ha már idáig elért, véghez kell vinnie a tervet, főleg, hogy a húga képes volt meghalni érte.

Nem volt sok cucca, így negyed óra alatt készen is áll a sporttáska, minden szükséges holmijával. Az ágya mellé rakja, hogy ne kelljen majd keresgélnie. Már régóta várta, hogy elhagyhassa ezt a helyet, most azonban tudja, hogy sokkal több felelősség fog a nyakába szakadni. Nem csak a csapatra kell figyelnie és kordában tartania őket, hanem a kapcsolatban kell maradnia HyunWooval. És ha ez még nem lenne elég, be kell olvadnia a 21. századi Szöul lakosai közé. Sejtelme sincs, hogyan fogja véghez vinni mindezt, tekintetbe véve a tényt, hogy kiskorától kezdve az Intézetben nőtt fel, teljesen elzártan a külvilágtól.

Elnyúlik az ágyon. Sötét van már, a lámpát pedig már lekapcsolta. Nem lát, mégis éberen pislog a semmibe. Gondolatai elárasztják a fejét, melyektől nem tud szabadulni. A húga, az új életük, a felelősség, melyet vállalnia kell. Gondolataiból az ajtó nyitódása, és ezzel egy időben, a beszűrődő fény vakító hatása szakítja ki.

- Hyung? - bár a hirtelen jött fénytől nem látja, hogy ki az, a hangjából és a megszólításából, azonnal tudja, hogy ChangKyun az. - Ébren vagy? - kérdezi suttogva.

- Oh, ChangKyun-ah!? Gyere csak! - felkapcsolja az éjjeliszerkényen lévő, aprócska lámpát. Törölgetni kezdi szemét, hátha hamarabb hozzászokna a fényviszonyokhoz.

- Hallottam JooHeon Hyungtól, hogy mi történt! Nagyon sajnálom! - a fiatalabb fiú közvetlenül a másik mellé ül, az ágyra.

- Nem kell sajnálnod! Én tehetek róla! Ha már elsőre megtettem volna, ami-

-Hyung, ez nem a te hibád! - mondja kedvesen a másik. Tudja jól, hogy mennyire képes saját magát hibáztatni a másik, így igyekszik mindig tudtára adni, hogy amit gondol, közel sem reális.

- Köszönöm ChangKyun! - teszi a másik térdére a kezét. Mélyen a földet pásztázza, mintha ezzel elkerülhetné az elkerülhetetlent. A fiatalabb megérzi az idősebb egyre gyülemlő negatív érzelmeit, így azonnal témát vált.

- Tényleg elmegyünk innen? - kérdezi örömködve. Már mindenki alig várta, hogy elmehessenek innen. Egy darabig azt tervezték, hogy megszöknek, de mivel elég lehetetlennek tűnt, maradtak a “legális” kijutásnál. Ez azonban elhúzódott, ugyanis HyungWon nem volt hajlandó lépni. Sok évnyi nevelés után is képtelen volt embert ölni.

- Bizony! - HyungWon arcán mosoly terül szét, ahogy az ágyon hátradől. Fura lesz itt hagyni ezt a helyet, ahol tulajdonképpen felnőtt, attól eltekintve, hogy egyetlen gyereknek sem volt való az a gyerekkor, amit kapott. - Végre itt hagyjuk ezt a lepratanyát! - mosolya vigyorrá szélesedik.

- Alig hiszem el! - ChangKyun csatlakozik Hyungjához és ő is végignyúlik az összegyűrt lepedőn. - Mikor indulunk?

- Amikor csak akarunk! Most már mi fogjuk irányítani őket! - utolsó mondatát kicsit halkabban teszi csak hozzá. Tudja jól, pontosabban tudják jól, mind a ketten, hogy vigyázniuk kell arra, mit mondanak.

- De mi lesz akkor, ha az Első vagy a Második Generációt utánunk küldik? - ül fel érdeklődve a fiatalabb. Egy ideje már foglalkoztatja a kérdés, de mások előtt nem akarta ilyenekről faggatni a vezetőjét.

- HyunWoo edző szerint ők is mellettünk vannak! - mondja egy pár másodperc mérlegelést követően. Mostantól fogva mindent el kell mondania a csapatának, elvégre meg kell tudnia bízni bennük.

- Ez így túl könnyűnek hangzik! - mondja ki őszintén ChangKyun, amit gondol.

- Szerintem is! - ad hangot a kétségeinek az idősebb is. - Majd meglátjuk. Ha már csak egy pár tag áll a mi oldalunkon is jól járunk! - visszatornázza magát ülésbe és az órájára pillant. - Itt az ideje, hogy ágyba vonszold a formás kis segged! - mosolyog a fiatalabbra. - Holnap időben kell kelned, vagy itt hagyunk! - a kisebb erre azonnal felpattan és már csak az ajtóból szól vissza:

- Holnap találkozunk Hyung! Jó éjt! - és mielőtt az idősebb válaszolhatott volna, már el is tűnt annak szeme elől.

HyungWonnak nem kell sok idő; alig kapcsolja le a lámpát, ami gyér fénnyel világította be a szobát, szinte már alszik is, azonban az éjszakája közel sem mondható nyugodtnak. Az emlékei gyötrik. Folyton feltör belőle a húga holttestének látványa, az utolsó szavai, valamint azok az idők, amikor még boldogok voltak együtt.